2013. január 15. Pécs, Horváth Georgina
Blöff, fél 4. Járai Márkkal egy szerda délután beszélgettem az életéről, álmokról, a zenéről. Semmi mű, semmi közhely, így tudnám a fiatal tehetséget leírni. Olyan valós, mint te vagy én. Egy másnaposságot elűző sör mellett mesélt nekem.
– Már akkor, amikor megkaptad az első gitárod megfogalmazódott benned, hogy zenészi babérokra akarsz törni?
– Ez nagyon régen volt, 14 éves lehettem. Akkoriban csak szólógitáros akartam lenni, az éneklés még nem került szóba. Led Zeppelint hallgattam, Jimmy Page volt a példaképem. Miután megkaptam az első gitárom a netről tanulgattam meg a tabokat, hogy hogyan kell kottát olvasni, meg pár számot eljátszogattam. Az egyik első a Stairway to heaven volt, amit megtanultam gitárra – ez nem épp a legegyszerűbbek közé tartozik. Autodidakta módon fejlesztettem magam; alapvetően nem tartom magam valami jó gitárosnak.
– A Veszprémi Utcazene Fesztiválon való elinduláskor ki adott löketet? Ki buzdított, illetve mit vártál a fesztiváltól?
– Háromszor indultam és mind a háromszor dobogós helyezést értem el. Az egész úgy kezdődött, hogy talán 18 lehettem, és elkezdtem gitár alá dudorászni – azt sosem gondoltam, hogy valaha is énekes vagy frontember legyek! De volt egy szám, amit megtanultam, ez a When you say nothing at all volt Ronan Keatingtől. Ez egész sok embernek tetszett, és akkor jött képbe az éneklés, aztán voltak kisebb bandáim is… Olyan hét évvel ezelőtt Paolo Nutinit kezdtem hallgatni, és nagyon nagy fan lettem, megtanultam az összes számát és a hangomhoz is passzolt. Az Utcazene Fesztiválra úgy kerültem, hogy akkorra (2010 körül) már kialakult egy olyan repertoár, amivel már fel is lehetett lépni. A nővérem Veszprémben él, és ő mondta, hogy van ez az Utcazene Fesztivál, és jó lenne, ha jelentkeznék. Én meg mondtam, hogy miért ne? És elmentem studiózni, felvettem pár William Fitzsimmons és Nutini számot. Ezekkel jelentkeztem a fesztiválra, és mikor ott álltam, leesett hogy játszani is kéne.
– Izgultál?
– Bandával már léptem fel, például a 2007-es Szigeten: The Secrets néven futottunk akkoriban, indi feldolgozásokat játszottunk, Placebot és Arctic Monkeys-t, és ebben a formációban énekeltem. De az Utcazene Fesztivál volt az első fellépésem egyedül, egy szál gitárral. Izgultam hát.
Úgy éreztem, hogy most vagy odateszem magamat, vagy csak nyöszörgök, úgyhogy kieresztettem azt, ami bennem volt. Nem volt vesztenivalóm, és ott nyílt ki igazán a hangom. Most, túl olyan 250-300 fellépésen már nem is nagyon kell otthon gyakorolnom; fellépésről fellépésre érzem magamon, hogy egyre jobb tudok lenni. Az Utcazene Fesztivál után visszakerültem Pécsre, és kezdődött a felkérések, fellépések időszaka.
Teljes cikk: Pécsi Zene
